GYÓGYNÖVÉNYEK
A szennafajokat nemcsak gyógynövényként hasznosítják, hanem dekorációs céllal, dísznövényként is ültetik.
A népgyógyászatban elsősorban vizelethajtóként, gyulladáscsökkentőként és görcsoldóként alkalmazzák alsó hugyúti fertőzések és vesekövesség esetén.
A tudományosan jól alátámasztott alkalmazási területein túl a barátcserje termését a népgyógyászatban jóindulatú prosztata megnagyobbodás kezelésére, szexuális vágy csökkentésére, reumatoid artritiszre (sokízületi gyulladásra), megfázásra, migrénre és álmatlanságra is használják.
Az növényt már az ókori Görögországban is ismerték, bogyójából vörös festéket készítették és szambix-nak nevezték.
A bojtorján szavunk az ótörök baldrian szóra vezethető vissza, valószínűleg még a honfoglalás előtt vettük át.
Valószínűleg a vízi menta (M. aquatica) és a zöld menta (M. spicata) kereszteződéséből jött létre, mintegy 250 éve.
A kasvirág fajokat az észak-amerikai indiánok már régóta használták különféle fertőzéses betegségek kezelésére.
Az egynyári ürmöt lázcsillapítóként használták több mint 2000 évvel ezelőtt a hagyományos kínai orvosok.
Nevében a gyöngy szó a termésére utal, amelynek alakja és színe az igazgyöngyére emlékeztet.
A 20. század elején rendkívül népszerű alkoholos ital volt az abszint, amelynek ízesítésére fehér ürmöt használtak.
A kínai orvoslás szerint a gyógygombák közül a pecsétviaszgomba rendelkezik a legtöbb gyógyhatással.
Mind a magyar, mind a latin neve Jézus szenvedéstörténetét (passióját) állítja párhuzamba a virág megjelenésével.
Nevét a fűzfához hasonló leveleiről kapta. Egyes helyeken ezért fűzlevelű fűnek is nevezik.
Az őslakos indiánok több ezer éve ismerik a „perui ginzeng” energetizáló hatását. Mára elterjedt szinte az egész világon, úgy is, mint kedvelt afrodiziákum és termékenységfokozó.
A madárkeserűfű a növény nevének újkori alakja, régebben porcsinfűnek vagy porcsin-keserűfűnek hívták.
A máriatövis emésztéstámogató hatása összefügg azzal, hogy hatóanyagai fokozzák az epefolyadék kiválasztását, amely jótékonyan hat az emésztés minőségére.
Jellegzetes fokhagymaillata miatt több mint ezer éve fogyasztják salátaként, ételek fűszerezésére.
A orvosi medveszőlő gyógyászati alkalmazására már a 13. századtól származó bizonyítékok is vannak, azonban széles körben csak a 18. században kezdték el alkalmazni.
A mezei katángot már az ókori egyiptomiak termesztették pótkávénak, zöldségként (leveleiből saláta készíthető), és gyógynövényként is.
Magyar neve a súrol igéből származik, ugyanis magas kovasavtartalma miatt alkalmas edények súrolására, innen kapta népies, kannamosófű nevét is.
Már az ókorban is ismerték hajszálereket tágító hatását, amelyet a vesékben is kifejt. Így növeli a vizeletkiválsztást, amely segíti a vese- és hólyagkő megelőzését vagy távozását a szervezetből.
Nevét jellegzetes alakú terméséről kapta, amelyeken csáklya, illetve karomszerű kinövések vannak.
A növény tudományos neve Tanacetum parthenium, amelynek második tagja görögül „szűzek”-et jelent.
Először Szibériában használták a teljesítmény és az életminőség javítására, később a Szovjetunióban kiterjedt kutatásokat végeztek adaptogén hatásával kapcsolatban, amely a valódi ginszenghez hasonló.
A népgyógyászatban a vénás keringés javításán túl érelmeszesedésre, felállás után jelentkező szédülés, aranyér, epekő, premenstruációs szindróma kezelésére használják.
Eredetileg Ázsiában őshonos, de a középkorban már biztosan használták az európiai gyógyászatban is: kolostorkertekben termesztették.
Magyar és latin nevében is szerepel a tej szó. Az középkorban ugyanis tejoltásra használták, mivel a benne lévő enzimek kicsapják a tejet.
Az orvosi zilízt (fehér mályvát) az európai gyógyászatban több mint 2000 éve eredményesen alkalmazzák.
